Otthon a varrás az a késő éjszakai elfoglaltság volt, ami valami más fényt vetett anyura, mint a hétköznapi tevékenységei. Hallom a víz lobogását a kályhán. A teához készül. Apu nem szereti a teát, ahogy a varrógép izgága-robogó hangját sem, így ezek a tevékenységek egészen későre maradtak, amikor ő már elhúzódott aludni. És akkor átalakult a konyha valami régi alkotóműhellyé, mint egy régi fényképész sötét szobája. Titkokat rejtő, amik csak később kerülnek napvilágra, megváltozik a színük, az árnyékaik, de akkor lesznek igazán valódiak, amikor mások is szemügyre vehetik. Ilyenek voltak a mi ruháink is. Túl rövid idő alatt kellett elkészülniük túl kis helyen, és a lehető legnagyobb csendben.

Megkívántam ezt az alkotást. Bele akartam látni ezekbe a kis rejtélyekbe. Egyik este végre leült velem és tanított. Egy fehér lepedőből készült. Nem saját tervezésű darab, egy üzletben láttam hasonlót, talán a Zaraban. De nem is az volt a lényege. Csak a munka. Az, hogy az enyém legyen. Nem is olyan könnyű egyenesen varrni. A varrógép mintha sokszor ellenem játszott volna. Talán nem az én oldalamon áll? Úgy döntöttem nem adom meg neki a döntéslehetőséget. Vagy velem tart vagy velem tart.

Tűrd be, nyomd le a pedált. Tűrd be újra, nyomd le újra. Elfogyott a cérna. És most tovább. Próba. Pedál. Próba újra. Kész. Nem is tudom elhinni, hogy kész lett. Az én kezem munkája. Igaz, szájbarágós tollbamondás után készült. De az én tollam írta. Na, ne hidd azt, nem akarom learatni a babérokat. Anyu keze terelgetett ide és most igazán hálás vagyok érte.