Először a varrógép előtt
október 28, 2017
Elindultam hazafele. Bár tömegben kicsit elbizonytalanított, de egyedül imádtam hallani a magas sarkú cipőm kopogását. Kimértséget, fontosságot, eleganciát sugallt ez a ritmusos hang.
Gyerek koromban anyukám sosem hordott magassarkút. Volt neki két évente egy-egy, de azokat csak esküvőre hordta, és én sétálgattam bennük a szobában a szőnyegen. Pontosabban talán úszkáltam bekkük a pici lábaimmal. Már akkor eldöntöttem, hogy én más fajta hölgy leszek. Elképzeltem magam, ahogy egy elegáns talpas pohárból iszok valamit, felnézek belőle és sejtelmesen mosolygok. Valaki az étterem túloldaláról észrevesz. Kicsit elszégyellve magam félre fordulok, és inkább a zongorára figyelek ami a másik sarokból dalol. A hajam lágyan hullámos, a körmeim hosszúak és kecsesek. Talán vörösek. Vagy pezsgő színűek és fényesek.
Ők nem boroztak, nem is kávéztak soha. Nem voltak fontos vendégeink, elegáns vacsorákra sem jártunk, ahol jól kellett volna viselkednem, ahogy a Titanicban tanították a kislányokat: egynes háttal, minden villának, kis késnek, pohárnak tudni a szerepét. Színházba nem mentünk, csak az iskolával nagy csoportokban,viháncolva, lökdösődve, amiben annyi az elegancia mint a madárban, ami röptében a fejedre fosik. Pedig én tudtam már előre, hogy sötétzöld bársony ruhát viselnék, fekete lakkcipőt és fehér gyöngysort viselnék. Ha operába mennénk akkor elegáns kis távcsövem lenne, mint Anasztáziának a rajzfilmben és közleről figyelhetném vele a balettáncosok selyemcpipőinek ugrándozását, az énekesek szájmozgását amiből az a lehetetlen hang kiáramlik. Operába először egy tantárgyverseny orászgos szakaszán vittek el, 9.-ben, szintén nagy csapattal, de nemcsak, hogy balett táncosok nem voltak, de még olyan magas hangú hatalmas mellű kövér nők sem szerepeltek a darbban, és sokkal inkább emlékeztetett egy bábszínházra. Biztos erre volt a legolcsóbb a jegy, hát ezt választották nekünk esti programnak.
Farsangon, karácsonyi szerepeken sosem vettem részt, így minden lehetőségem, hogy hercegnőnek öltözzek a szobámra korlátozódott. Amikor vasárnap délutánonként a szüleim elaludtak minden hosszú szoknyát-ruhát kivettem a szekrényekből, sorra felpróbáltam őket és sokszor addig forogtam bennük amíg leszédültem a szőnyegre. Utána titkárnőnek öltöztem, az íróasztalomra tettem a vezetékes telefont, ragsztószalagot, papírokat és mindent amit találtam és irodára emlékeztető volt. A méltóságteljes üzletasszony szerepébe bújtam és elváltoztatott hangon fontosabbnál fontosabb telefonhívásokat, üzleteket rendeztem.
Megnőtt a lábam (szerintem kicsit túlságosan is), mostmár hordhatom a saját magas sarkúimat. Eltipegek bennük az egyetemre és vissza. De bármennyire is vártam ezt a csinos-elegáns felnőtt létet a környezetem nem tűnik valami lelkesnek iránta. Az egyetem folyosóin ugyanúgy farmerben és sportcipőben járnak az emberek (persze, persze, tudom, én is szoktam na... ) mint első osztálytól minden évben. Az elegáns vacsorák helyett egy pizzázó vagy ott az az útszéli shaormázó a legnagyobb szám.
De akkor melyik az A felnőttkor amire én úgy készültem? Az a filmbe illő. És ha olyanom lenne vajon nem ez után sóhajtoznék vissza? Tisztában vagyok vele, hogy nem a jobb-rosszabb skálák, boldogabb-nehezebb életet jelentik ezek. Hát akkor miért vagyok elégedetlen?
Tovább kopogok felfele. Mindjárt haza érek. Délutánra lecserélem a magas sarkúmat erre az ezüstös cipőre. Bohókásabb. Éhes vagyok és nem érdekel különösebben milyen elegáns terítéssel és hány fogásos ebédet fogok enni. Örülök, hogy lehúzhatom a magas sarkúm az asztalnál és feltehetem a lábam. Imádok összegömbölyödni, meg talán az étel is jobban esik egy kicsit ha nem olyan egyenes a hátam. Említettem már, hogy nem is tudom pontosan mit akarok? És azt, hogy most a képzeletemben éppen egy régi írógépnél ülök földig érő kék ruhában és kunkorodó fülű kis csészében kávé gőzölög mellettem? Az ablak előtt van az íróasztalom, a kertre nézek, ahol éppen most állt el az eső és valaki kiengedte a nyuszikat ebédelni.
