Ezt a bejegyzést egy dal ihlette, ami azon kevés közé tartozik, amit évek óta rendszeresen hallgatok, és ha egy-két hónapra ki is marad mindig visszatérek hozzá. Igazából a dallam és a nyugtató, elkondolkodott ének hang tartotta fent az érdeklődésem, aztán egyszer csak szöveg is megelevenedett előttem:
Elindul a nő, lemegy a folyópartra, hogy egyedül lehessen. Ez a Víz, ami az embert megmossa. Hirtelen felsorakozik előttem a millió szimbólum ami ellepte az irodalom órákat, a kékről, ami a tisztaság, spiritualitás, a levegő, az ég, a víz, a mélység színe. Itt ugrik fel a Mihai Eminescu: Floarea albastra az agyamnak valami mély zugából. Ezek a román versek az ellenségeim voltak az iskolában, csupán a magolás az erőlködés érzését hordozták, és valamiért soha nem jöttem rá, hogy milyen kis akadály ez a nyelv, és az irodalom minden nyelven irodalom, hogy lehetne szépség és örömteli is az értelmezésük. Mert most újraolvasva olyan szépek együtt ezzel a dallal: a kékség, ami az erős sodrású folyóé, és a gyenge virágé, ami egy kis szélfújásra is elszakadhat.
lindul tehát a nő, lemegy a folyópartra. Beleugorhatna, úszhatna az áramlattal. Erre bíztatják. Dehát látja ő hogy az mindent széttép,összezúz, a folyó mélységében elvesztődne.
Csak ússz az áramlattal. Éldd az életet minden nap úgy, ahogy sodor a víz. Ne kapálózz visszafele, ez a legegyszerűbb és legésszerűbb megoldás. Dehát ő tudja jól, hogy nem ezt akarja. Mégis minden nap lemegy oda egyedül és kísérti magát. A lehető legközelebb merészkedik a vízhez. Még bele is esik. És a vízben ő is csak egy kő, ami sodródik.
Én nem akarok sodródni. Mégis minden nap ott sétálok a folyó partján, hogy érezzem a veszélyt: olyan könnyű beleesni.
A képek egy vidám nyári délutánon készültek, a mi Maros folyónk partján, aminek a kéksége gyakran megkérdőjelezhető. Itt nem egyedül sétáltam. Ez az öreg folyónak éppen az az arca volt, amelyik lemossa a piszkot a part széléről. Itt játszodtunk és szabadok voltunk és éppen nem azon járt a fejünk, hogy vajon hova sodor majd el minket a víz.